Küldetésem a mélyebb önismeret!
Hiszem, hogy mindenki tud fejlődni.
Hiszem, hogy sosem késő változtatni.
Hiszem, hogy az önelfogadás a kulcs a boldogsághoz.
Hiszem, hogy mindenkinek joga van boldognak lenni.
Az utam
Nagy Brigitta
Családállító, és a nagybrigitta.hu alapítója
Elég zűrös kamaszkorom volt, a szeretethiány, a meg nem értettség érzése tette a dolgát. Kerestem a visszaigazolást, hogy én is jó vagyok valamire, ha másra nem is, hogy bármi hülyeséget megcsináljak, ami miatt rám figyelnek. Befejezetlen középiskola, balhék, zűrös kapcsolatok, mind részei voltak az életemnek.
Majd 23 éves koromban jött egy betegség. Összetörtem, dühös voltam, nem értettem. Senki nem tudta megmondani mi okozta. Már a legrosszabbra készítettek fel, nagyon rosszak voltak az eredményeim. És akkor…néhány műtét után úgy tűnt elindult a javulás. A gyógyszerek, a kezelések, amik addig nem sokat segítettek egyszer csak hatásosak lettek. Valami megváltozott. Bennem is. Találkoztam valakivel. Aki minden előzetes ismeretség nélkül hitt bennem. Bennem! A szerencsétlen, szegény fiatal lányban, aki nem igazán ért el még semmit az életében. De ő látta bennem a lehetőséget. A jót, a szépet, a tudást, amit nem tanulással szereztem. Amiről nem is tudtam. És elindított az úton. Hihetetlen érzés volt, hogy egy általam nagyra tartott ember engem méltatott. Bár ekkor még nem hittem el, jó érzéseket keltett bennem az ő hite. Ő lett az én példaképem. Akkor tanultam meg, hogy ez a melengető, mindent felülíró érzés: a hála. Köszönöm Attila!
Majd néhány év elteltével egy újabb fontos embert sodort az utamba az élet. Egy helyi pap volt, aki emberségével, megértésével, türelmével megmutatta nekem mi a hit, vagyis inkább a HIT, csupa nagybetűvel. Nem ítélkezett, meghallgatott, tanácsot adott, és mindig tudta a dolgok jó oldalát nézni. Hiteles volt, emberi, és a hivatását sosem tévesztette szem elől. Őt kértem meg, hogy kereszteljen meg engem. Lehet, hogy kisgyermek korban ez csak egy szokás, a szülők akarata, de 30 évesen már teljesen mást jelent. Úgy éreztem – életemben először – tartozom valahová. Nagyon sok jó embert ismertem meg, akikért hálás vagyok. Köszönöm Miklós atya!
Majd jött az első komolyabb veszteség az életemben. Véget ért egy 13 éves kapcsolat. Fogalmam sem volt merre tovább. Jöttek a hosszú esték, magányos hétvégék, ünnepek. És – gondolom már kitaláltad – jött valaki. Valaki, aki egy önismereti csoportba hívott. Csoport? Önismereti? Milyen hülyeség ez!? Azért mentem el, mert aki hívott fontos volt nekem, és egyébként is pont ráértem. Semmi dolgom nem volt, egyedül ültem volna otthon. És micsoda évek jöttek! Ez lassan 10 éve volt. Életem legmeghatározóbb napja volt, amikor beléptem abba a terembe. Csodálatos emberekkel találkoztam, akikre azóta is hálás szívvel gondolok. Itt ismét megtapasztaltam valami újat: biztonságban vagyok! Így kezdődött.
Mindig érdekelt, hogy miért viselkednek úgy az emberek, ahogy viselkednek. Valamint az is, hogy miért érzem annyira nehéznek az életem. Miért élem meg úgy, hogy szenvedés. Egy önismereti csoporttal indult az én önfejlesztésem, ahová azért mentem, mert az apámmal mondhatni semmilyen kapcsolatom nem volt.
Ahogy egyre mélyebbre jutottam az önismeretben, láttam, hogy mennyire téves következtetéseket vontam le a családom viselkedéséből. Hogy olyannak láttam őket, amilyennek akartam, és nem olyannak amilyenek voltak. Ez egy fájdalmas út, de hiszem, hogy az igazságnál nincsen felszabadítóbb érzés. Szembenézni a saját felelősségemmel az életem alakulásával kapcsolatban egy igen lassú és rögös út, és biztosan egyszerűbb lett volna a szőnyeg alá söpörni mindent. DE! Azért tudok most azzal foglalkozni, amivel foglalkozok, mert én nem ezt tettem. A családállítások után sokat foglalkoztam az ott megéltekkel, egyedül és más segítők segítségével is.
Küldetésem a mélyebb önismeret!
Hiszem, hogy mindenki tud fejlődni.
Hiszem, hogy sosem késő változtatni.
Hiszem, hogy az önelfogadás a kulcs a boldogsághoz.
Hiszem, hogy mindenkinek joga van boldognak lenni.
Az utam
Nagy Brigitta
Családállító, és a nagybrigitta.hu alapítója
Elég zűrös kamaszkorom volt, a szeretethiány, a meg nem értettség érzése tette a dolgát. Kerestem a visszaigazolást, hogy én is jó vagyok valamire, ha másra nem is, hogy bármi hülyeséget megcsináljak, ami miatt rám figyelnek. Befejezetlen középiskola, balhék, zűrös kapcsolatok, mind részei voltak az életemnek.
Majd 23 éves koromban jött egy betegség. Összetörtem, dühös voltam, nem értettem. Senki nem tudta megmondani mi okozta. Már a legrosszabbra készítettek fel, nagyon rosszak voltak az eredményeim. És akkor…néhány műtét után úgy tűnt elindult a javulás. A gyógyszerek, a kezelések, amik addig nem sokat segítettek egyszer csak hatásosak lettek. Valami megváltozott. Bennem is. Találkoztam valakivel. Aki minden előzetes ismeretség nélkül hitt bennem. Bennem! A szerencsétlen, szegény fiatal lányban, aki nem igazán ért el még semmit az életében. De ő látta bennem a lehetőséget. A jót, a szépet, a tudást, amit nem tanulással szereztem. Amiről nem is tudtam. És elindított az úton. Hihetetlen érzés volt, hogy egy általam nagyra tartott ember engem méltatott. Bár ekkor még nem hittem el, jó érzéseket keltett bennem az ő hite. Ő lett az én példaképem. Akkor tanultam meg, hogy ez a melengető, mindent felülíró érzés: a hála. Köszönöm Attila!
Majd néhány év elteltével egy újabb fontos embert sodort az utamba az élet. Egy helyi pap volt, aki emberségével, megértésével, türelmével megmutatta nekem mi a hit, vagyis inkább a HIT, csupa nagybetűvel. Nem ítélkezett, meghallgatott, tanácsot adott, és mindig tudta a dolgok jó oldalát nézni. Hiteles volt, emberi, és a hivatását sosem tévesztette szem elől. Őt kértem meg, hogy kereszteljen meg engem. Lehet, hogy kisgyermek korban ez csak egy szokás, a szülők akarata, de 30 évesen már teljesen mást jelent. Úgy éreztem – életemben először – tartozom valahová. Nagyon sok jó embert ismertem meg, akikért hálás vagyok. Köszönöm Miklós atya!
Majd jött az első komolyabb veszteség az életemben. Véget ért egy 13 éves kapcsolat. Fogalmam sem volt merre tovább. Jöttek a hosszú esték, magányos hétvégék, ünnepek. És – gondolom már kitaláltad – jött valaki. Valaki, aki egy önismereti csoportba hívott. Csoport? Önismereti? Milyen hülyeség ez!? Azért mentem el, mert aki hívott fontos volt nekem, és egyébként is pont ráértem. Semmi dolgom nem volt, egyedül ültem volna otthon. És micsoda évek jöttek! Ez lassan 10 éve volt. Életem legmeghatározóbb napja volt, amikor beléptem abba a terembe. Csodálatos emberekkel találkoztam, akikre azóta is hálás szívvel gondolok. Itt ismét megtapasztaltam valami újat: biztonságban vagyok! Így kezdődött.
Mindig érdekelt, hogy miért viselkednek úgy az emberek, ahogy viselkednek. Valamint az is, hogy miért érzem annyira nehéznek az életem. Miért élem meg úgy, hogy szenvedés. Egy önismereti csoporttal indult az én önfejlesztésem, ahová azért mentem, mert az apámmal mondhatni semmilyen kapcsolatom nem volt.
Ahogy egyre mélyebbre jutottam az önismeretben, láttam, hogy mennyire téves következtetéseket vontam le a családom viselkedéséből. Hogy olyannak láttam őket, amilyennek akartam, és nem olyannak amilyenek voltak. Ez egy fájdalmas út, de hiszem, hogy az igazságnál nincsen felszabadítóbb érzés. Szembenézni a saját felelősségemmel az életem alakulásával kapcsolatban egy igen lassú és rögös út, és biztosan egyszerűbb lett volna a szőnyeg alá söpörni mindent. DE! Azért tudok most azzal foglalkozni, amivel foglalkozok, mert én nem ezt tettem. A családállítások után sokat foglalkoztam az ott megéltekkel, egyedül és más segítők segítségével is.
„Hiszem, hogy mindenkinek van egy „Attilája” vagy egy „Miklós atyája”